Tavasszal vittem haza csukát. Megsütöttük, mindmegettük. De! Családból érkeztek a hangok, hogy fogjak olyan halat is, amit ők is szeretnek. Fogjak kárászt! Újabb terv, amit teljesíteni kellett, bár nem éppen testhezálló.

K – Á – R – Á – S – Z

Interneten láttam én már twiszterrel szájbavert kárászt, de valljuk be, hogy ez igen ritka. Nem volt hát más választásom, a jó öreg békéshalas horgászatot kellett újra elővenni. Régen sokat jártam Malomvölgybe apámmal és öcsémmel, ahol sárgavégűvel hajtottuk a 30 dekás kárászokat és a frissen telepített pontyokat, de mára megkoptak a csendesülős ismereteim.
A kisördög azért bennem volt, és nem akartam ott folytatni, ahol anno a kilencvenes években abbahagytam (na jó, közben egyszer-kétszer meccsbotoztam is). Kitaláltam hát, hogy az egyik bot csúszó inline etetőkosaras feeder vékony (0,13) fonott főzsinórral és 0,16-os monofil előkével, a másik pedig a menyasszonyom nagyapjától kapott 5 m-es bolognai-szerű bot, feltolós wagglerrel szerelve 0,22 főzsinór mellett 0,16-os előkével lesz.

A "bóló"

A feeder

Cociálpolitikailag: a két módszer között "kinyílt az olló"

A célhal elsősorban a kárász volt, de a pontyokat sem hagytuk ki a játékból.

Helyszínként Üszög-pusztát jelöltük meg. Tettük egyrészt a közelsége miatt, másrészt pedig azért, mert ülő horgászat lévén végre együtt tudtunk menni. Menyasszonyomat és engem is nagyszüleink horgászatai kötnek ide minket, ezért mindenképp jó érzéssel gondoltunk a visszatérésre.

Már tavasz óta terveztük ezt a közös pecát, de csak június elejére jött össze a dolog. Sajnos munkabéli elfoglaltságaink miatt a szombati napból csak a délután maradt meg nekünk. Az egész péntek délután a bepakolással telt. Elmondani nehéz, hogy a mindenki által kényelmesnek cimkézet békéshalazáshoz mennyi sallang kell. Bot, orsó (min.2 db, de inkább 5-6), szák, ágasok, etetőanyag (kilók), szerves csalik (kukorica, csonti, giliszta, stb.), keverőedény, ülőalkalmatosság, horgászdoboz. Ehhez jöttek még hozzá olyan kényelmi berendezések, mint stradsátor és polifoam a hölgyeknek. Mire végeztem, egy árva csontival többnek sem volt már hely a szedánban.

Teltház

A kitűzött napon fél háromra értünk a partra. Első utam a halőrházhoz vezetett jegyváltás céljából. A párbeszédem a (rokkant)nyugdíjas éveit töltő megkeseredett életű ex-bányász/rendőr/határőr úrral a következőképpen alakult:
- Jó napot kívánok! Napijegyet szeretnék váltani!
- Jó napot! Rendben, igazolvány kell hozzá!
Adom az engedélyem, amit ő a kezébe vesz, tüzetesen átnyálaz, majd mintha a papírjaimból olvasta volna ki a sejtését, meglepetten kérdezi:
- Mára?!?!?!?!?!?
- Igen mára.
Némi értetlenkedést tükrözött az arca. Gondolom nem szokta meg, hogy valaki kevesebb mint fél napra kifizeti a teljes árat. Megírta a papírokat, elkérte a pénzt, majd arogánsan így folytatta:
- Ééés melyik oldalon fog horgászni?
- Hm…nem tudom, még nem döntöttük el.
- Hát akkor azt döntsék el minél hamarabb, mert be kell írni a beíró könyvbe!!!
Nem értettem a dolgot, merthogy mindkét parton van beírókönyv, de kedvesem kisegített, azzal, hogy rávágta:
- Akkor legyünk a túlparton…(ezek után)! – de ezt már nem tette hozzá.
A halak őrének hozzáállásán cseppet sem lepődtem meg. Hiába, van ami 10 év alatt sem változik. A tó környezete egyébként rendezett. A fű rendszeresen nyírva van, a horgászhelyek jó állapotban vannak. A tópartot drótból készített hullámtörő (?) szegélyezi körbe, ami a part pusztulását nem akadályozta meg sajnos, mert helyenként jó fél méternyire is beér a tó, de szákolásnál legalább izgivé teszi horgász és segítőjének életét.

Rendezett kép fogad

Hullámtörő (szinonímával: hálószaggató, horogmarasztaló, halszabadító, azaz értelmetlen baromság, ami egyszer valamikor valakinek jó ötletnek tűnt)

Átmentünk hát a lovarda felőli oldalra. Az első helyen, a nádfal mellett már ültek. Apuka előtt két bot, spicceikkel egy vektort alkotva fut két 35-ös monfoil a vízbe, az utolsó előtti tagok alatt 25-25 cm-re lóg két karika. Himbálózásnak nyoma sincs, teljes nyugalom. A családfőtől balra két gyerkőc úszózik. Botjaik egyen 270-es 30-60 vagy még annál is keményebb teleszkóposok. A gyermekek csipás tekintetéből arra következtetek, hogy apa a jó hely reményében már napkelte előtt 30 perccel a parton volt. Haltartó száknak nyoma sincs a vízben.

Balkézen: korosodó horgásztárs felszerelése és a különös ismertetőjegye (messziről hang alapján történő egyértelmű azonosíthatóság érdekében)

Jobbkézen: a Család és annak Fője

Távolabb tőlük, már egy fűzfán is túl egy idős bácsi gubbaszt szebb napokat is megélt kemping székében. Előtte szintén két dióverő, rajtuk karika, és nocsak, megvannak…az éjszakai kapásjelzők, amiket a horgászmarketing szakemberek az elmúlt években találóan sípolós kapásjelzőnek kereszteltek át, nehogy egy piaci rést is kihagyjanak a potenciális vásárlók köréből. Nah az egyik ilyen piaci rést demonstrálta mélyen szundító horgászunk, aki előtt (bár kicsit felénk) úgy tizenöt méterre egy apró, ám annál ígéretesebb nádsziget vert tanyát.
Kezemben a kb. negyedmázsás rekesszel, hátamon a botzsákkal úgy döntöttem kettőjük között lesz a helyünk. A fiatal családfőt biztos nem fogom zavarni, mert az ő célterülete úgy 50-60 méterre (vagy amennyit a botok bírnak) egészen jobbra a nádasban van. Már csak a bácsikáról kellett eldönteni, vajon hova dobál. Közeledni kezdtem hát a botjaihoz, hogy megtudjam, merre állnak a zsinórok. Lépteimre azonban macska módjára vált elevenné az eddig élettelen test. Meglepődöttségét határozott kérdésemmel sikerült tovább fokozni:
- Jónapot! Zavarom a pecáját, ha a szomszéd helyről a nád jobb oldalát dobálom?
- Nem, csak nyugodtan. – jött a megnyugtató válasz.
Az öreg örömmel nyugtázta, hogy nincs több kérdésem, és szépen visszaszenderült, mi pedig tábort vertünk. A strandsátor szétnyitása és a szerelmem bevackolása után kezdődhetett az érdemi rész: A horgászat.

Horgásztáborunk nem sikerült tökéletesen természetközelire
(háttérben a feeder irányzékául szolgáló nádcsomó)

Pergetés esetében az előkészületeket letudom a 6 gyűrű átfűzése, forgókapocs felkötése, műcsali  bekapcsolása process flow-val. Itt ennél sokkal szofisztikáltabb a horgászsors. Először is etetőanyagot kever ek (legolcsóbb fajtából), kézmosás, majd amíg összeérnek a szemcsék és átnedvesedik a massza (ezt Döme Gábortól tanultam), összeállítom a szerelékeimet.

A feeder bot 20-hoz közeli gyűrűin túljutva örömmel konstatáltam, hogy a 3. gyűrűt melléfűztem. Másodszorra már sikerült. Következett a vékony, kibolyhosodott végű fonott átfűzése a gubancgátlós etetőkosáron. Újabb 10 perc. Forgókötés palomar csomóval, majd az előke felhurkolása. (igen, téli hónapokban előre kötöttem sok előkét, hogy a parton már ne kelljen ezzel szívni. Főleg a kora tavaszi és a késő őszi fagyos időben hasznos, de most sem bántam, hogy volt.) Etetőkosár megtöm, giliszta feltűz. Kezetmos. Dob. Bot lerak, megfeszít. Következik a bolognai.

Kezdőszett a békéshalazáshoz

Itt nem lehet elintézni egy Clinch-csel vagy egy Palomarral az egész napi pecát

Ezen már nincs annyi gyűrű, de azok legalább méteres távolságban vannak egymástól. Gumiütközös csúszó karabíner az úszónak felfűz, karabiner a fűzsinór végére felhurkol, előke, úszóválasztás, ólmozás. Újabb 15 perc. Csalizás, bedobás. KÉSZ.

Botok bent, alig telt el egy óra a napijegyváltás óta. Nyúlok a hátam mögé az etetőanyagért, hogy körbeszórjam az úszót, de nocsak, sehol az antenna. Gyors bevágás, majd rövid fárasztás után egy kb 27-es kis pikkelyes ponty a „jutalom”. Mérés nélkül megy vissza a csontievő potyka.

Csontizabáló

Gyors újra csalizás és már lendül is az 5 méteres zászlórúd. A meghorgászott terület kb. 12 m-re volt tőlem, ahol olyan 60 centi víz lehetett kb. 8-10 centis iszappal. Ezért jó választásnak tűnt a hosszabb távolság a horog és a jelzőólom között, mert a laza talajba süllyedő súly, így nem rántja be a csalit magával.
Az etetést követően csontira jött még 2-3 keszeg, majd leverték őket a falánk kárászok.

Keszegek is jöttek

Ezek között volt 5-6 dekás, de negyedkilós is. Csontira beesett még egy kisponty, ami szintén ment vissza.
Fél öt környékén megvoltam a két kiló fehér hallal, amikor a szomszéd kisgyerek odalépett hozzám, hogy mivel horgászom. Készségesen megmutattam neki a csonticsokrot, majd következő kérdésére a horgot is. Nem értette, ők is ezzel a kombinációval pecáznak, és nem fognak semmit. Nagyon szerettem volna segíteni rajta, de inkább nem tettem. Nem velem jött horgászni, és lehet, hogy az apja megorrolt volna, hogy nem tőle kér tanácsokat a fia, elvégre ő a családban az etalon. Talán eljön az idő, amikor a srác elkezd horgászattal kapcsolatosan olvasni (internet, újság), és szépen felnyílik a szeme. Saját maga próbál majd ki dolgokat és ér el sikereket. Ennél jobb pedig már csak az lenne, ha a horgászatot vele megszerettető felnőttel együtt ismerhetné meg az újabbnál újabb módszereket.

Kacsatánc körülöttünk

A tervet ekkora már teljesítettem, ezért következett a saját szórakoztatásom…pontyozás. Az etetésem szélére kiszórtam három laza marék erjesztett tengerit és az úszós horgára is azt tűztem. Egy ideig nagy csend, majd húsz percen belül három kapás is volt. Ezek a falánkabb kárászok voltak, amiket már az antenna bólogatásából is előre lehetett sejteni. A kitartás azonban meghozta gyümölcsét. Már 5-6 perce bent lehetett a felfrissített csali, amikor az eddigi hirtelen emelős kapás helyett az úszó egy centit lejjebb ment, majd komótosan elkezdett balra-befelé „ballagni”. Erre én magabiztosan szóltam oda szerelmemnek, aki már felébredt fárasztó szundításából:
- Nézd, ott a pontyunk! – és bevágtam.
A finomra hagyott fék a piciny orsón meg sem szólalt, olyan szépen bólogatta ki az egy-hetvenes bajszos próbálkozásait a hosszú pálca. Rutinszerű fárasztás, szákolás, boldogság.
Maradtunk még fél órát, mert reménykedtem még egy hasonszőrűben, de már nem volt kapásunk. A szomszéd srácnak végre jött két tenyeresnél is nagyobb kárász, így náluk is volt sikerélmény.

Bólogat a bóló

Közel fél óra alatt összecsomagoltunk, beírtam-kiírtam mindent és mindenhol ahol kell, és indulhattunk haza. Otthon még várt rám a halak megpucolása.

Sommázva ki merem jelenteni, hogy a pergető horgászat minden kutyagolás és a folyamatos hajigálás ellenére sportosabb és egyben kényelmesebb mint a parti békéshalazás. Hazudnék azonban, ha azt mondanám, hogy nem élveztem az úszó (vagy olykor a rezgőspicc) hirtelen mozzanatait figyelni. A nap értékét csak növelte, hogy végre kettesben tudtunk eltölteni úgy egy fél napot, hogy nem kellett senkinek sem megfelelnünk, csak a pihenésre koncentrálhattunk.

Emellett további öröm volt, hogy kedvesem evett a kárászból. Ízlett neki, de a végén közölte, hogy a csuka tényleg finomabb...

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.